About... Rólam? Imádok enni. Főzni és sütni pedig annál inkább! Azt hiszem ennyi elég is rólam röviden.

Azonban hosszabban a történetem még sok éve kezdődött. Anyukám távolléte alatt kedvenc ételeim hiánya következtében fakanalat ragadtam és megfőztem életem első komoly fogását, az anyu-féle vadast. Természetesen a kép nem maradhatott el róla és már küldtem is sms-ben anyukámnak. Büszke volt, én pedig annál lelkesebb. 
Azt hiszem akkortájt szerettem bele az érzésbe, hogy milyen is igazán örömmel a konyhában lenni és a saját kezed által elkészíteni valamit. 

Fontos tudni, hogy családomban mindig volt a barátoknak, ismerősöknek hely az asztalnál és élveztük, ha telepakolhattuk minden jóval a terítéket. Természetesen nekünk nem kellett mindig vendég a háznál, hogy tortát süssünk vagy egy nagyobb lakomát csapjunk. A nap végén igen csak gyakori, mikor anyukám és én leülünk az asztalhoz este 8-kor és anyu ,,Úgy ennék valamit!" mondata egy gyors sütemény sütésre ad felhívást. Mondanom sem kell, "az egy napot állni, puhulni hagyjuk sütiket" nem nekünk találták ki, így az sem baj, ha még kőkemény a tésztája és folyik a töltelék, mi szépen rátesszük az utolsó lapot a sütemény tetejére és a következő kérdés, ,,Felvágjuk?" - ,,Hogy a viharba ne!".

Nem is kellett sok és kitartó halmozójóvá váltam a konyhai eszközöknek és szép lassan egészen kis felszerelt konyhával büszkélkedhettem. Diákként Budapesten élve folyamatos harcot vívtam az albérletekkel és a legfontosabb kritérium titkon magamban mindig a konyha felszereltsége volt. Elég jó a sütő? Van elég gázrózsa a tűzhelyen? És vajon elférnek majd az edényeim? Bizony komoly problémák és kérdések ezek!

Egyszer még régen egyik ismerősöm azt mondta, ,,Fél Pestet te eteted!". Akkoriban fájt ez a kijelentés, mert nem dicseretnek szánta, de utólag csak bóknak tudom venni, miután látom, hogy minden nálunk járt ismerős, rokon, barát teli hassal és boldogan távozik az albérletünkből. Kell ennél nagyobb büszkeség? 

A blogommal is leginkább azt szenvedélyt és azt a lelkesedést szeretném átadni, amely bizony összehozza a családokat, barátokat, te pedig amikor kiveszed az elkészült aranybarna croissantokat a sütőből, csak ámultan fogod őket bámulni és legszívesebben minden szomszédodnak kiskosárban vinnéd át kóstolóként. Azt hiszem ez az igazi rajongás...