Drága Vietnám
Először is elnézést kérek minden vietnámi lakostól, akikhez továbbra is kínaiul beszéltem az első napjaim során! Azért fogtam a fejem, hogy kapjam már össze magam és inkább mutogassam mit akarok, de erről szokjak le.
Vicces, hogy nem sok mindent tudok vietnámiul, de az ételek és a kávék nevei bezzeg már mennek. Fene a beles formámat!
Repül az idő
Nápolyi illatú (Mi máshoz is hasonlítanám...) taxiban mosolyogtam végig az utat a reptértől a szállásig 18-án, mert végre tudatosult bennem, hova is érkeztem. A lakás tulajdonosa Sơn, amint lepakoltam, a kezembe nyomta a bukósisakot és mondta, hogy pattanjak a motorra, mert elvisz egy jó helyre vacsorázni. Amikor rendelt nekem, fogalmam sem volt mit fogok a leves alján találni. Egyből a helyiek kedvencét kaptam ami bővelkedett rendesen a kagylókban, csigákban. Nem mondom, hogy finnyás lennék, de mégis csak másfél órája érkezhettem Vietnámba és máris mindennek a közepébe cseppentem. Forgattam, nézegettem az apróságokat mikor Sơn rám nézett és csak ennyit mondott: ,,It won't bite you! Don't worry." Ha te mondod... Ropogósak, finomak és valóban megvesznek érte a helyiek, így vissza nem utasítanám. Azóta sem teszem.
Sơn ajánlására rengeteg olyan helyen sikerült megkóstolnom a vietnámiak kedvenceit, ahova nem feltétlenül menne be egy turista sem, de azok az ízek! Lehet, hogy egy tiszta, szinte semminek tűnő levest kapsz a tányérodba, de a friss hozzávalók, a citromfű, lime vagy a menta ad egy olyan pluszt az ételeknek, amitől nem akarod majd letenni a kanalat vagy az evőpálcikát.
Hanoi, Ha Long és Ninh Binh városban töltöttem el az eddigi napjaim és nincs idő unatkozni, ez biztos. Bele kellett jönnöm ebbe az egyedüli szervezkedésbe. Mindent lefoglalni, megszervezni nem volt egyszerű eleinte, de azt hiszem eléggé szépen megy ez nekem. Az emberek többsége pont emiatt fél nekivágni egyedül a világnak, mert megijed a felelősségtől és attól, hogy nem lesz kihez fordulni, ha valami nem jól sülne el. Benne van a pakliban, de ennek nem szabadna elrettentenie senkit, mivel pont emiatt olyan helyzetekbe kerültem az elmúlt 7 napom során, ami leírhatatlan.
Ezt a bejegyzést pont emiatt szeretném ezeknek az érzéseknek, tapasztalatoknak és embereknek szánni, amik/akik minden egyes nap csodálattal töltenek el és feltöltenek energiával az utazásaim során.
Előre szeretném tisztázni, hogy nem egy rövid írást láthattok most tőlem, de úgy éreztem muszáj megosztanom veletek azokat az embereket és életüket, akikkel összehozott az élet a mindössze egy hetem során.
Mit adott eddig ez az egy hét?
Többet, mint azt képzeltem volna!
Talán a helyiek nyitottsága, kedvessége az, ami alapból meghatározó volt eddig itt Vietnámban. Nem ijednek meg a helyzetektől, amit a nyelvi akadályok okozhatnak. Türelemmel álltak mindig hozzám és igyekeztek ott segíteni, ahol csak tudtak. A pattanj a motoromra dolog pedig nem egyedi eset. Ha végül meg már ott ülök mögöttük, instant mosolygással tölt el az érzés, hogy mi is történik épp velem. Mellékes megjegyzés, hogy szinte minden esetben túl kicsi volt a fejemre a bukósisak, így inkább kalapként funkcionált, mintsem védelemként.
Az első nap. Sikerült egyből megismerkednem egy koreai tanárral, aki hasonlóan hozzám, egyedül utazott és végül rajta keresztül két helyinek is be lettem mutatva, akikkel végül közösen az első napon kis sámlikon ülve ittuk a saigoni sört és citromfűvel párolt csigát ettünk. Mi négyen, a koreai tanár, a helyi lány, aki itt tanul, a helyi fiú, aki Koreában él és dolgozik, valamint én, aki magyar, de közben Kínában él. Még most is megmosolyogtat.
Ha Long öbölben folytattam az utam a harmadik napon, ahol a hajón, amin az öbölbe tartottunk, találkoztam egy fiatal cseh párral, akik kiderült bejárták már a világot és Budapestről is a mai napig emlegetik azt a kellemes nyüzsgést, amit ott tapasztaltak. Végül összetartva, együtt ültünk a kajakokba és eveztünk körbe a hegyek mellett. Köszönöm, hogy veletek tarthattam!
A vízen töltött délelőtt után buszra szálltam és megsem álltunk Ninh Binhig, ahol akkor este még fel sem tűnt, hogy ez az apró város mennyi gyönyörű helyet rejt elképesztő hegyekkel és rizsföldekkel körbevéve.
A hostelben ébredve másnap reggelivel várt az ott dolgozó bácsi minket a földszinten. Forró, ropogós bagett omlettel és karikázott ananásszal frissen elkészítve a számunkra. Na meg kávéval! Majdnem 5 hónapja nem volt ilyen reggeliben részem, így fel sem akartam kelni a székemből. Ezer köszönet érte utólag is! Itt sikerült egy brit férfival megismerkednem, aki mint kiderült festő fiatalkora óta, mindemellett pedig fiatalon másik munkája a híres Cunard Steamship vállalatnál volt navigátorként, amiről érdemes tudni, hogy ők gyártották például a neves Queen Elizabeth és a Queen Mary 2 hajókat is. Nos Bill, azaz brit emberünk dolgozott is a Queen Elizabeth 2 hajón. Elismerésem és mennyire menő már! Munkájából adódóan korán járta a világot, majd 40 éve feladta mindenét. Eladta amit csak tudott, beleértve az autót és a házat is, hogy Ausztráliába költözhessen és ott művészeti iskolát nyithasson. Ezt egészen 2018-ig csinálta, mikor is úgy döntött itt az idő járni a világot újra. Most épp Vietnámban volt egy hónapot, de utána irány Thaiföld, ahol újabb másfél hónapot tervez eltölteni. A város, ahova menni fog nekem is úticél lesz februárban, így el sem köszöntünk egymástól a reggeli végénél, mert szinte biztos, ki nem hagynánk újra a találkozást Thaiföldön, ha már egyszer ott a lehetőség.
Egyik festménye: Chuluun
Az általa ajánlott helyre tartottam később gyalog. Útközben a mosdónál a néni mérgesen leakart húzni 50.000 vietnámi donggal, ami általában kerülne úgy 5000 dongba. Így hát lebizniszeltem vele, hogy nem fogok érte ennyit fizetni, de helyette veszek egy zöld kókuszt tőle negyed annyiért. Tovább haladva a pagoda felé időmet kókuszvíz szürcsölgetéssel töltöttem, de mégsem akartam úgy bemenni a templomhoz, hogy szívószállal iszogatok valamit, így lehúzódtam a bejáratnál. Egy szintén brit fiú azt hitte én jobban tudom az utat, ha már ott megálltam, úgyhogy beszélgetni kezdtünk. Kiderült csak most végzett a gimnáziummal, de ő úgy döntött mielőtt bárhova felvételizne, járni szeretné Ázsiát. Szintén egy nagyon értelmes úti partnerre találtam benne, aki, mint kiderült onnan származik, ahol én is jártam Angliában a gimnáziumi osztályommal. Kicsi a világ!
Az időm ketyegett, mert elkellett érnem az utolsó vonatot aznap délután, így motort béreltem, hogy felgyorsíthassam a programokat picit.
Hang Mua kilátóhoz indultam, ahol parkolóhelyet kerestem. Mivel rengeteg helyen a parkolásnál próbálnak háromszoros árat is akár elkérni, így mindenki, aki motorral érkezett igyekezett olcsó helyet találni. Itt találkoztam egy újabb külföldivel. Hasonlóan vele is jól összehaverkodtunk és végül pár órán át végig beszéltük, motoroztuk, túráztuk az időt. Ausztrál férfi, aki Angliában él és dolgozott tanárként, de hasonlóan másokhoz úgy érezte, elég volt és szeretne utazással kiteljesedni hosszú évek után. Az egész családja nagy utazókból áll és ez a világ felé nyitott mentalitás is mindenkinél megvan. Édesanyja 70 felett még mászta a Harbour hidat Sydneyben, unokaöccse pedig már most 5 évesen kínaiul énekel. Csak remélni tudom szintén, hogy a jövőben lesz még lehetőségünk találkozni, mert egy nagyon tájékozott embert sikerült megismernem, akitől csak tanulni lehet, ha életszeretetről van szó.
A történet pedig továbbra sem ér véget, mert egy fontos dán párt kell bemutassak. Hosszú nap után egy helyi bárban ültem le a jól megérdemelt saigoni sörömmel. Egy középkorú pár ülte le mellém. 10 perc után, mivel látta a hölgy, hogy egyedül vagyok, felém fordult és koccintásra hívott. Több sem kellett, másfél óra repült el társaságukban. Ámulatba ejtő csapat ők ketten. 2016-ban eladták mindenüket, hogy biciklire pattanva körbe tekerhessék a földet. Állandóan mosolygó Birgittel pillanatok alatt az élet nagy dolgairól beszélgettünk. Családról, kultúrákról, szerelemről és hogy is élték meg az eddigi éveket biciklin ülve. A tervük, hogy igyekeznek 6-7 év alatt eljutni oda, ahova csak tudnak és idővel meglátják eleget láttak-e a világból.
Beszélgetésünk alatt szinte megfogadtatta velem, hogy muszáj meglátogatom őket később Dániában és náluk kell töltenem majd az időt. Óriási ölelést kaptam búcsúzáskor és nem felejtem azt a csillogást, kíváncsiságot a szemében, amit Birgitnél láttam. Vagy lehet csak a három Long Island koktéltól volt? :) Nem is ez a lényeg. Elképesztő anyát és nőt ismerhettem meg személyedben férjeddel együtt Sørennel. Alig várom, hogy egy nap viszont láthassalak kettőtöket Európában!
Itt ér véget egyelőre rövid egy hetem, de annál hosszabb története és ezeké az embereké, akikkel lehetőségem nyílt találkozni.
Szerencsésnek mondhatom magam és nem tudok elég hálás lenni, hogy nap mint nap az élet ilyen emberek mellé sodor!
Drága olvasóim, legyetek nyitottak és kíváncsiak, mert ez az, ami vihet előre bennünket, ahogy ezeket az embereket is ezek hajtják az élet felé, legyen az csak 19 vagy 62 éves. Egyedül ez az ami csak a miénk lehet egy életen át. Pillanatok, beszélgetések és emlékek, melyeket megélhettünk.
Réka