A gyönyörű képek mögött...

Eltűntem megint, pedig ígértem, hogy folytatom a blogot. Beszámolok az élményekről, csodaszép képeket töltök fel és majd minden csuda jó lesz. A terveimben ez szerepelt, csak közben megint az a fránya valóság. 

Át is ugranám az utam első két országát, Vietnámot és Szingapúrt. Ők azért még megérdemlik, hogy egy jó kis beszámolót írjak róluk végre minőségi képekkel kitöltve. 

Február 9-én szálltam le Thaiföld Krabi városának repterén. Túléltem két országot előtte, így hát mit nekem biztosítás. Éltem, utaztam, ettem ahogy eddig. Tisztában voltam a veszélyeivel, de semmi bajom nem volt soha semmitől és hát kemény csajból faragtak, aki azt gondolta amit sokan mások is, miért pont velem történne bármi?! Amíg meg nem történik, úgysem hiszed el, hogy lehetséges. 

Vietnám óta eléggé rákaptam a motorok bérelésére, mivel ez az egyik legegyszerűbb módja utazni, olcsó és nem kell igazodnod másokhoz. Élveztem a szabadságot, amit a motor tudott nyújtani és igyekeztem mindig éber lenni, ha vezetnem kellett. Azt viszont nem számoltam bele, hogy nem minden csak rajtunk múlik, hiába is vigyázunk. 

Talán túlságosan is belelendültem

Utam során délről tartottam észak felé, így március első napjain megérkeztem Chiang Maiba. Akárkivel találkoztam, mindenki áradozott egy Chiang Maihoz közeli helyről. A neves Pai város, ami a hátizsákos túrázók egyik kedvenc célpontja. Vízesés, hegyek. Amit csak szeretnél.                                           Utolsó két napomhoz érkeztem, mielőtt mennék vissza Kínába, így fogtam és béreltem egy motort. Napsütéses idő, tökéletes időzítés robogóval megtenni a hegyekben a nagyjából 140 km-es távot és élvezni a hátramaradt időmet. Izgatott voltam, egyszer sem igazoltattak és átvészeltem a csúcsforgalmat. (Nincs nemzetközi jogosítványom, így egy igazoltatás 200 thai bathba került volna. Átverés keretein belül 500 bath általában, ami gyakori eset. Átváltva 4400 forintnak felel meg.)

Az út felénél megálltam. Ebéd kávéval egy nyugodt útmenti étteremben a hegyekben. Kellett a feltöltődés, mivel az 50 literes hátizsákkal tettem meg az utat. Nem tudtam sehol ott hagyni Chiang Maiban, így gondoltam kibírom. Lehetne rosszabb is. 

Pihenő után kihangosított zenével neki vágtam a visszamaradt távnak. Tele energiával, koffein és továbbra is hét ágra süt a nap. Énekelve szeltem a szerpentines utat a hegyen. Túl tökéletes. Ugye? Szerintem is...

Na, most adjunk a történethez két kutyát az út mellett a semmi közepén. Az éneklő Réka közelít motoron, miközben haját a szél fújja. Persze bukósisakkal a fején! Még jó!  És meg is történt a baj. 

Boldog Réka:

Kevésbé:

Hogy jön a kutya a képbe?

Rengeteg kóbor kutyát láthat az ember mindenütt Thaiföldön. Sajnos annyira nem kedvesek, mint aminek tűnnek, így pont a baleset előtt egy nappal jól meg is kergetett 6 darab este 10 körül, mikor épp tartottam vissza a szállásra egyedül. Az utcán persze senki más nem volt. Kő és bot sem. A fene egye meg! Nincs mese, futni kell. Egy sörrel és ásványvízzel a kezemben szaladtam be egy parkba, amiről nem tudtam, hogy be van minden kapuja már zárva, így kerítést is kellett másznom aznap este. A sör is és én is megúsztam! 

Apró megjegyzés. A képek lehet nem lesznek annyira bizalomgerjesztőek néhányatoknak, így előre is elnézést!

Azonban ott a hegyen nem sikerült. Egy kanyar után két kutyát láttam meg az úttesten. Keresztben szaladtak előttem. Igyekeztem kikerülni balról és jobbról is, de az egyikőjük tökéletes időzítéssel elém szaladt. Erre emlékszem. Következő pillanatban már angolul szólongat valaki. ,,Hányat mutatok?" Minden hófehér volt. Talán 3-at mutathatott, fogalmam sincs. ,,Milyen nap van ma?" Jesus Christ. Csak zokogni tudok, látni semmit és várj, asszem megint elájulok. 

Ott fekszem Thaiföldön a hegyekben az út mellett. Felkelni esélytelen. Mindenem sajog. A lábaim mozdulni sem akarnak és a szemeimet továbbra sem tudom kinyitni. Pedig, ha tudnátok mennyire igyekeztem! Hallottam a hangokat körülöttem és valami visításra eszméltem fel. Próbáltam felnézni amennyire tudtam. A kutya ott feküdt pár méterre tőlem. Szenvedett a fájdalomtól. Lényegében keresztbe szeltem. Sajnálom. Én pedig bőgtem, mert a fejem kezdett tisztulni és leesett a tantusz. Réka. Thaiföld. Hegy. Agyrázkódás. Egyedül. Ismeretlenek körülöttem. Anyu. Mindenem @#$&* fáj. Nincs utasbiztosításom. 

Újra felnéztem. Egy (talán) indiai pár volt mellettem. Ők segítettek. A lány telefonált. Hívta a mentőket. Nem igazán tudtam beszélni, de valamit lemormogtam nekik, hogy ,,No, I don't need the...", azaz Nem, nincs szükségem... Mire is? Ja igen, mentőre, mivel nincs BIZTOSÍTÁSOM! Fogalmam sem volt akkor még mi bajom, de akármi is lesz, kibírjuk Réka. Gondoltam magamban. 

A mentő csak megérkezett. Nekem hogy fájt mindenem! Kába voltam, de az még nekem is feltűnt, hogy ennél jobban még én is el tudnám látni a sérüléseimet, mint ahogy ők tették. Azért nem volt rossz odafigyelni Ani néni óráin még régen vagy a jogosítvány megszerzésekor az egészségügyi tanfolyamon. Sosem tudhatjátok mikor jön jól majd a tudás! Nekem elhihetitek. 

Emlékszem, a férfi, aki a lánnyal volt végig nézte a motoromat. Kulcs kéznél, fényképezőgép, telefon, pénz mind a motorban. Nem tudtam fél percig sem éber maradni, így csak néha-néha felpillantva figyeltem ahogy a férfi kinyitja a csomagtartót, kezében a telefonom. Fel akartam kelni, mert nem tudhattam bízhatok-e bennük. A lehető legrosszabbra is gondoltam akkor ott feküdve az úton.  

Bőgtem. Még mindig. Talpon akartam már lenni, hogy láthassam hol vagyok, mi történt velem. Állandóan bocsánatot kértem amiért sírtam. Nem szép látvány lehettem ott kiterülve, legalább ennyivel enyhítsem a helyzetet. 

Felálltam. Ráztam a fejem, mintha az segítene, remélve, hogy visszatér a lélek belém rövid időn belül, mert győzködni akartam a mentőst és a párt is, hogy jól vagyok, köszönöm a segítséget, de asszem innen rendben leszek. A makacs mindenemet. Rohadtul nem voltam rendben és annyira jól nézhettem ki azzal a meggyőző leharcolt külsőmmel, hogy el is hitték innen megleszek. Pár érthetőbb mondat után perceken belül már el is hajtott a pár és a mentő is. 

Nos, újra egyedül lettem. Körbe néztem és zokogni kezdtem, mivel megint leesett mit keresek itt az út szélén ilyen külsővel. Az elütött kutya társa ott állt az árok mellett és nézett lefelé. A sebesült kutya sehol nem volt, így nagy valószínűséggel a mentősök bedobták a fák közé. Őszintén sajnálom. 

Nem volt őszinte a mosolyom. Megnéztem hol vagyok a térképen. 50 km még beérni Pai városba. Huh, visszafordulni már semmi értelme. Menni kell tovább. Egyedül én tudok segíteni magamon, úgyhogy indulás. 

Őszinte leszek, nem emlékszem teljesen tisztán milyen körülmények között vezettem le a távot. Továbbra is kába voltam. Fájt a fejem és úgy ki voltam száradva, mint még soha. A motor működött tökéletesen. A baloldalon lenyúztam kissé, de ahhoz képest én hogy néztem ki, semmiség volt. Egészen örültem ennek az apró ténynek, hogy nem fogom a fél vagyonom ott hagyni, mikor viszem vissza a motort Chiang Maiba. Továbbra is, elképzelésem sincs hogyan, de eltaláltam a hostelig. Na, ott kezdődtek a bajok. Leszálltam a motorról és a testem másodpercek alatt elveszítette minden tartását. A fájdalom erősödött. Elkúsztam a padokig és vaciláltam, vajon biztosan jó, ha a családom tudja mi történt? Lehet megőrülnek a tehetetlenségtől többezer kilométerre tőlem. Viszont annyira vágytam egy kis gondoskodásra ott, abban a pillanatban, hogy valakinek írnom kellett. Anyu. Ki fog akadni, de muszáj elmondanom. Megőrülök a fájdalomtól és senki nem tud segíteni rajtam. Legalább szavakkal enyhítsen valaki azon, amit akkor éreztem. Látni akartam mit tettem magammal, így szépen lehámoztam minden kötést magamról. 

Nem szép, ez biztos. A leggyengébb szellőtől is belenyilalt a fájdalom, mi lesz itt az elkövetkező napokban? Most mutasd meg mennyire bírod a fájdalmat Réka! A bölcsesség fog műtét ehhez képest semmiség volt.

Mi a helyzet a többi testrészemmel? Bukósisak véres volt belülről és külsőleg is jól lenyúztam. A mellkasom szokatlanul fáj. Sosem tört vagy repedt meg bordám, de azt hiszem most sikerült. A lélegzetvétel vagy a nevetés is  (nem mintha kedvem lett volna hozzá) nehezen ment. A fejem. Nem teljesen emlékszem dolgokra, remélem nincs baj. Az ujjaim. Nem tudtam fogni és tapintani végképp nem, mert centiméteres hólyagok virítottak az ujjbegyeimen a forró aszfaltra való eséstől. 37 fok volt, nem véletlenül én is rövidnadrágban tettem meg az utat, valamint egy könnyű, nem teljesen zárt cipőben. Ez lett a vége.

Beestem a hátizsákkal a szobába, miután a szervezetem kezdte feladni a versenyt az aznapi történések után. Természetesen olcsó helyen szálltam meg, így farostlemezes ágyon a testem egyértelművé tette, egy éjszaka itt és Réka költöznöd kell. Még csak ez hiányzott... Akkor este nyúltam először Cataflamért. Kínomban röhögtem és sírtam végig azt az estét. Nem tudom milyen érzés lehet, ha valakit megvernek, de nagyjából úgy érezhettem magam, ráadásként egy úthengerrel megfűszerezve a végén.

Hiába is szerettem volna feladni a motort egy időre, ez volt a legegyszerűbb és leggyorsabb módja közlekednem, így csiga tempóval, de néha kimerészkedtem a városba enni és csak nézni mi jót csinál mindenki (egészségesen). Kínából felhívtak a barátaim aznap este. Bevallom, a felére emlékszem a beszélgetésnek. Valami változóban volt és nem jó irányba. A memóriám kezdte feladni a szolgálatot és alap dolgokra nem emlékeztem. Kevertem az utcákat, kimaradtak pillanatok, beszélgetések, információk. Néha visszatértek új emlékek a balesetről, de a napi életben akkor az agyam nem akart teljesíteni. Akkor gondoltam először arra, hogy itt lehet nem csak külsőleg sérült valami, de nem tulajdonítottam nagy hangsúlyt neki. Majd elmúlik.

Másnap reggel költöztem az új szállásomra. Gyakorlatilag a két napot Paiban az ágyban töltöttem. Második estémen arra riadtam fel, hogy a szívem ki akar esni a helyéről és mindjárt elájulok. A testem már nem tudta kezelni a fájdalmat, így ki is ütött pillanatok alatt. Nem emlékszem valaha is voltam-e ilyen vacakul, de a kórház továbbra is kizárt volt. 

Az állapotom lehetetlenné tette szinte, hogy elhagyjam a szobát, viszont nekem a második éjszaka után újra vissza kellett térnem Chiang Maiba. Bérelni akartam egy kocsit, amivel elszállítják a motorom és én így busszal utazhatom végig a 140 km-t, de túl drága volt így elhatároztam, jól bebugyolálom magam nadrágba, szoknyába, kabátba, ezzel védve magam minden lehetséges szellőtől és levezetem a távot újra. Egyedül, a jó öreg Cataflam társaságában. Azonban ezen a szálláson találkoztam egy francia túrázóval, aki szintén motorral volt, így amint meglátta hogy nézek ki, nem hagyta, hogy egyedül induljak neki az útnak. 

Épp a mosdóban próbáltam magamra szenvedni minden lehetséges ruhadarabot, beöltözve a nagy úthoz, mikor az égiek úgy tűnt élvezik a showt amit nyújtok nekik, így akkor, ott kiesett a ruháim közül a telefonom. Képernyővel a csempén landolva természetesen. Ömm, hogy is fogalmazzak: @$#&?!*"£€¢¥!!!!444 Édes Istenem, mit vétettem?! 

Nem dőlne össze a világ feltétlen egy ilyen esettől, de egyedül Thaiföldön más értelmet nyer a mobil és az elérhetőség. Főleg olyan helyen, ahonnan épp készülök térképpel visszautazni a kiindulási ponthoz, elég rossz időzítés volt. Abban a pillanatban kiszolgáltatott helyzetbe kerültem és rászorultam minden apró segítségre amit a francia fiú csak nyújtani tudott és ideje engedte. Az ő segítségével indultunk neki megtalálni a plázát is, hogy megjavítsák a telefonom, de tájékoztattak, hogy pont ez a típus Thaiföldön nem elérhető, így várhatok Kínáig, hogy majd ott rendbe tegyék. 

Kicsoszogtam a boltból és végig gondoltam hogy is áll a helyzetem jelenleg:        Számomra fontos emberek nem tudnak elérni, pedig aggódnak. Nincs Google Maps. Nem tudok taxit rendelni, ha szükségem lesz rá, mert ugye a járás esélytelen. Nem foglaltam helyet magamnak az utolsó éjszakára. A francia srác sem tud elérni, ha szétválnánk, így jobb, ha maradok a fenekemen. 

A fiú szállásán kellett nekem is szobát foglalnom, ahol sikerült a negyedik emeleten ágyat kapnom. Felkúsztam a lépcsőkön, majd utoljára még sikerült nekivágnom a fejem a falnak, ezzel is kitörve magamból üzenve az égnek: ,,Remélem jól szórakoztok!" 

Mert én nagyon...

Gauthier, aki végig ott volt mellettem, nyújtotta a telefonját, hogy arról bejelentkezve tájékoztathassam a családom a helyzetemről, de ilyenkor kell elfelejtenem nekem is minden létező jelszavam. Ez már csak így szokott lenni!

Az utolsó napomhoz érkeztünk. Reggel 8:30-kor jelenésem van a motorral a bácsinál, akitől béreltem 4 napra. Réka szépen bekötözve, fejemen egy nagyobb karcolás, járni sem tudok. Tagadni sem tudnám, hogy életem legnagyobb buliját élvezhettem Paiban, ahol még a hostelek belső építészeti remekműveit is megcsodálhattam az ágyból. Kihagyhatatlan élmény volt! A tulajdonos komor arccal kicammogott a hely elé. Végig mért és már kérte is a kulcsokat, hogy menjen egy kört a robogóval. Alatta sem esett szét szerencsére, így jöhettek a piszkos anyagiak az irodában. Biztosítottam róla, hogy akármennyi is lesz, kifizetem, de az útlevelem... Az én legbecsesebb kincsem 12 órával a járatom indulása előtt vissza Kínába, így ha lehet ne vacakoljunk és adom is a pénzt, csak légy az enyém! Tisztességes árat fizettem, így 20.000 forintból meg is úsztam mindennel együtt ezt a kiruccanásomat. Lehetett volna rosszabb is. 

A leghosszabb egy napom

Most érkeztünk el a legnevetségesebb részhez. Idézzük fel együtt a legfontosabb részleteket:

1. A telefonom használhatatlan. Nincs mobil, nincs Google Maps sem, hogy visszataláljak a hostelbe.

2. Járni kínkeserves és piszkosul fáj.

3. Egy apróság kimaradt. Aznap reggel elfelejtettem a zsebembe tenni a szállás névjegykártyáját tele minden információval. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen..

4. Memóriám még mindig vacak, így képtelen voltam megjegyezni a hostel nevét. Az pedig végképp nem segített, hogy valami thai névre keresztelték.

Ilyen körülmények között vágtam neki megtalálni a helyet füllesztő melegben. A lábam bevérzett, a lábfejem bedagadva, így félig belebújt cipőben csoszogtam, akarom mondani szeltem az utcákat. Annyit tudtam, hogy valahol a patak mentén kell haladjak észak felé és ott egy kis utcában lesz majd. Az irány jó volt eleinte. Gondoltam sínen vagyok, így itt az idő megjutalmaznom magam egy maracuja shakekkel, mert szomjan halok. Nos, az íze hasonlított egy már rothadó félben lévő gyümölcsére, extraként pedig vigyázva az egészségemre, egy kis fehérjét is kaptam a poharamba bogarak formájában. Nyamm! 

Ez nem a te napod, de felejtsük is el. Indulás! Az egyébként 20 perces út időben már meghaladta az egy órát és nekem már rég ki kellene chekkolnom a helyen. Szenvedtem és belül üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. Nem sok idő múlva kezdtem figyelmes lenni, hogy az utcák mintha hasonlítanának egymásra. Én köröztem egész idáig? Éreztem, hogy valahol itt kell lennie, de mégis esélytelen volt megtalálnom. 

Kezdtem dühös lenni. Magamra és úgy mindenre. Haragudtam a világra, de arra nagyon! Hogy lehetek ennyire esetlen! A memóriám mindig is kifogástalan volt, már amikor nem a születésnapokat kellett megjegyeznem. Miért pont most hagy cserben? Egy morzsányi információ kellene csak és minden megoldódna. Na, meg egy pad, mert a testem kezdi feladni a harcot. 

Sarkon végül egy turisztikai irodába sikerült belebotlanom. Felcsillant a remény. Természetesen jöttek a szokásos kérdések. Tudom a hostel nevét? Nem. Tudom a címét? Ömm, nem. Telefonon nem tudnám felhívni az ismerősöm? Valaki ma nagyon vicces kedvében van, gondoltam. A válaszom, nem. Akkor sajnos nem tudok neked segíteni, bögte ki a néni. Sejtettem, de azért megpróbáltam. Képtelenség, hogy én lennék az első hülye turista, aki ilyen helyzetbe került. 

Itt az idő újra neki vágnom és gyalog megpróbálnom. 200 méter után - ami akkor maratoni távnak számított nekem - hasonlóan ugyanazon a helyen kötöttem ki, ahol előtte. Megálltam. Itt a vége, feladom! Te győztél! Jól mulattok?!  A fejem kezdett kába lenni. A francia társam azt sem tudja hol vagyok és én itt fogok kiszáradva összeesni Thaiföld egyik kis utcájában. Már csak a sírás hiányzott a jól ismert képből és egy kedves pár, akinek a nagy könyv szerint rám kell majd találnia. Ez lenne a végzetem? 

Visszatértem az irodába a nénihez. Ott legalább légkondicionált helységben szenvedhetek. Valami beugrott! Emlékeztem hol foglalta az interneten a szállást a Gauthier, így az oldalon térképen szűrve talán előkerül a hely. Néni készségesen odaadta a telefonját. Képek alapján sikerült beazonosítanom! El sem hittem. Kiderült, hogy 5 perc sétára van a cím. Én végig mondtam, valahol itt kell lennie! Itt is volt... 

Másfél órába telt, de beértem a hostelbe és a társam ott várt már fél órája rám. Büszke voltam és elmondhatatlanul kimerült. Higgyétek el, pocsék társaság lehettem, azaz voltam a baleset utáni napokban. Igazi morcos Réka, akinek semmi sem jó egy puha ágyon kívül. Nem is értem Gauthier miért volt ennyire elkötelezett, ha segítségről volt szó. Soha nem fogom tudni meghálálni mindazt, amit akkor kaptam tőle. 

Azok az utolsó órák olyan hosszan teltek, mint még soha. Nem volt szobám, így ébren kellett maradjak. Még az a kemény ágy is, ami Kínában várt a kollégiumban, olyan álomszerűnek tűnt, mint még soha. Már a repülőn akartam ülni és visszatérni a barátaim karjaiba Chengduba. Hiányoztak mind, egytől egyig! 

Este volt, itt az idő a reptérre tartanom. Búcsú hűséges partneremtől. Hogy fogom én ezt még neki meghálálni... Ha Budapesten járnál, soha nem kell étterembe menned, mert én fogok egy hétig főzni neked? Talán megteszi. 

Nem csak együtt vezettük le az utat a két város között, de ő kísért el a plázába a telefonom miatt, ami végül kitérő volt a semmiért. Ő volt az, aki minden egyes alkalommal fogott és a motorján vitt el a gyógyszertárba vagy vacsorát találni nekem. Elviselte a legmogorvább és leglassabb énem egy szó nélkül és még azt merészelte mondani, hogy szórakoztató társaság vagyok. Hallatlan! 

Utolsó utam egy tuk-tukkal volt a reptérig. Hát, ennyi volt. Itt járhattam, élvezhettem Thaiföld elképesztő vízpartjait, feltöltődhettem lélekben és testben is, amíg el nem veszítettem az utóbbit a végére. Még így is megérte! Ha az elején tudom előre, hogy elszenvedek majd egy balesetet és életem leghosszabb 4 napját fogom megélni, így is végig csináltam volna! 

Nem lehetek elég hálás mindenért és mindenkiért akivel lehetőségem volt találkozni, megismerkedni az egy hónap során. Életre szóló élményeket kaptam és sebeket, melyek emlékeztethetnek majd miket élhettem át akkor. 

Egyik legboldogabb időszaka az életemnek, mely során még többet tudhattam meg magamról, a határaimról és tanulhattam ezekből. Milyen egyszerű is volt az életem nem is olyan régen, egy éve otthon. Főztem, sütöttem és maximum attól érezhettem, hogy ott fent jól szórakoznak velem, amikor megette a kutya a legjobb barátnőm születésnapjára készített tortámat. 

Erősebb vagyok, mint még soha és kellettek ezek a pofonok, sebek, hogy megtanuljam, egyedül magunkra számíthatunk. A legsötétebb pillanatokban is lesz kiút. Még, ha akkor nehezen is hisszük el, mert úgy érzed ellened fordult a világ. Lesznek emberek, akik ugyanazt fogják belül érezni, mint te. Félnek megnyílni másoknak, mert sosem tudhatják kiben bízhatnak. Hogy én hányszor voltam szkeptikus, hogy vajon ki akar rajtam tényleg segíteni, ha történt velem valami. Azok az emberek is féltek. Mi van, ha pont én vagyok az, aki átveri őket? Nem vagyunk egyedül. Segítsük a másikat és ne felejtsük el, ha ezek az emberek nincsenek mellettem, lehet valaki más talál rám ott az úttesten nem jó szándékkal. 

Itt érkeztünk el történetem (egyik) végéhez, ahol szeretnék köszönetet mondani mindazoknak az embereknek, akik nem hagytak cserben a legnehezebb perceimben! 

Köszönet a gondoskodásért! Soha nem volt még ennyire szükségem rátok és ti rám találtatok! 

Kiemelve egyenként:

Arra sem emlékszem megköszöntem-e ott akkor a segítségeteket és a napszemüveget amit kaptam tőletek a balesetkor, így neveket végképp nem tudok felsorolni, de drága (talán) india páros! Ezer köszönet és ölelés nektek így ismeretlenül is! Keblemre!

Drága New York-i leányzó! Ha tudnád mennyire hasonlítasz Master of None sorozatból Denisere. Imádtam a humorod és élveztem, hogy ilyen nemzetközi segítséget kaptam akkor a sebeim bekötözésével! Köszönöm! 

Drága Gauthier! Nem tudom elégszer megköszönni és tudnod kell, ha egyszer tényleg Budapesten járnál, már készítem is az ebédet a számodra! Tőlem lehet 5 fogásos menü is! Köszönöm! 

❤️

Hadd ugorjak Kínába egy picit megemlítve csodás visszatérésem a kollégiumba. Arany barnára sülve, csoszogva toppantam be a szobámba, ahol egy új szobatárs várt. Fogalmam sem volt, hogy társaságot kapok ebben a szemeszterben, mivel nem tudtak elérni telefonon a kollégiumból az incidensem miatt. Beesve a szobába az új lány is meglepődött, ahogy én is. Ő a leharcolt látványomtól. Szerencsétlen lány, mit gondolhatott... Senki sem szólt, hogy akkor érkezem. Azt sem tudta ki vagyok. Jól bemutatkoztál Réka! Azóta is jókat nevetünk az első találkozásunkon. 

Barátosnéim mikor megláttak és megtudták hogy a memóriám nem teljesen szuperál, máris a kórházba indultak velem CT-re. Én nem vettem komolyan egészen odáig, amíg pont erre specializálódott orvos ismerősük nem közölte, hogy ebből még baj is lehet, ha időben nem vesznek észre valamit. Így hát végre megcsodálhattam közelebbről a kínai egészségügyet és a folyosón magamnak nyomtathattam ki a leleteimet. Mennyire menő!

Minden negatív volt. Mindenem sajgott továbbra is és a bordáim jobban fájtak, mint előtte, de legalább biztos volt, megmaradok. 

A memóriám érdekesen alakította a mindennapjaim. Kínaiul a kommunikáció kétszer olyan lassan ment, ha pedig végre válaszoltam, közelebb állt a halandzsához. Ráadásként pedig az osztálytársaim neveit is elfelejtettem. Itt az idő pihenned Réka, nem gondolod? 

Három hét telt el azóta és kicsattanok az energiától! Életem visszatért normális kerékvágásába. Nem csoszogva közlekedem, normális farmert viselhetek és a legfontosabb, két lábon tusolhatok! Jaj, de szép is az élet!

Felmértem a károkat időközben. A karórám melyet általános iskola óta minden egyes nap viseltem, most a baleset idejekor megállt mutatóval ott árválkodott a polcomon, ezzel is érdekes jelentést adva számomra emlékként.

Életem talán legfájdalmasabb és leglassabb időszakának története itt ér véget (már tényleg). 

Búcsút tőletek ezzel a fotóval szeretnék venni és köszönetet mondani a türelemért, ha végig olvastátok szenvedéseim! 

Vigyázzatok magatokra! 

De tényleg...

Réka

2 comments - A gyönyörű képek mögött...

Leave a reply